A képzőművészetről sokat "elmélkedtem" nemcsak a főiskolai építészettörténet, művészettörténet előadások közben után, hanem úgy egyszerűen, "a napos napok" hozadékában is. Szerintem minden emberben ott van belül a másképp látás, érzés színes világa. Csak valami hiányzik, ami kihozza a színeket, a formákat. Egy festő vagy szobrász világérzékelése nem másabb, mint a többi emberé, csak ők ezt meg is tudják mutatni.
Minden emberben ott van a gyerekkori színek, formák, terek világa. Elég megnézni a gyerekrajzokat, azok színeit, a rajzok perspektivikus "megcsinálását". A gyermeki lélek színes és gazdag, melyet elfelejtünk, kinövünk, mert modernizálódunk.
Egy képzőművészeti alkotásban amikor látjuk, azt találjuk, hogy mennyire igaznak és jónak érezzük, mert egy művész - igazi művész - azt adja nekünk, amiket mi is érzünk, csak bennünk hiányzik az alkotási képesség. Az érzési képesség bennünk van, ezért tartunk egy művet magunkénak, ezért érezzük azt, hogy belőlünk való, legyen az festmény, szobor, vers vagy zene.
Az ember színekben él.
Egy lelkileg gazdag ember belső színekben él. Amiről beszél, és amit mond, „lelki szemei“ előtt az színesen jelenik meg. Egy festőművész ezeket a színeket megmutatja, egy költő, egy író, egy zeneszerző pedig bennünk hozza ki a színeket. Ha bennünk nem keletkeznek színek, akkor nemcsak velünk van baj.
Amikor olvasunk egy könyvet, egy elbeszélést vagy akár egy verset vagy levelet, bennünk képek sora halad el, színes képek logikus halmaza. Amikor másnak elmondjuk, mit olvastunk, mit hallottunk vagy mit láttunk, mindig a belsőnkből beszélünk, az akkor az eredeti élmények keltett színek és képsorok alapján. A keretet az eszünk adja, mely a történetet vagy eseményt tálalja mások felé. Ha a beszédünk helyes, akkor a másikban is felkeltjük a képsorokat, a színeket, mely nem lesz olyan, mint a miénk, de ez így van jól. Ezért a legfontosabb a beszélgetés, mert a beszélgetés magunkban a magunk belsejében is megteszi azt, amit semmi más nem képes megtenni. A jó beszélgetés dopping a szellemünknek és csiszolja az agyat. De vigyáznunk kell beszédünkre. Nem mindegy hogyan, miképp és milyen hangsúllyal beszélünk. A kimondott szó nemcsak épít, hanem rombol is.
Amikor egy kiállításra elmegyünk, hosszan készülődünk, még akkor is, ha nem tudjuk ezt. Egy kiállításra látogatók nagy többsége tudja mit akar megnézni, vagyis ismeri a művészt, annak világát és a kort, melyben alkotott.
Amikor most Pesten a van Gogh kiállításon a terem bejáratánál idézeteket lehetett olvasni van Gogh leveleiből, úgy éreztem, hogy az ember szólt nekünk. A kiállítás megtekintése végén újra visszamentem a bejárathoz, hogy megint elolvashassam azt, miképp is vélekedett van Gogh olyan fontos dolgokról, melyek számomra is fontosak.
Egy kiállítást igazából nem egyszer néz meg az ember. Az első látogatáskor nem képes mindent feldolgozni. Mondhatjuk úgy is, hogy az első látogatás csak bemelegítés, tájékozódás. A második látogatás során már “veszi” a teljes részleteket, de akkor válik igazán bensőnk színes részévé, ha megbeszéljük ezt a belső élményt valakivel. Mondjuk egy jó pohár vörös bor vagy sör mellett. De az élményt mindig frissíteni kell. Így válunk mi is frissé, szellemi frissé, mert ez az élet egyik titka és értelme.
Van Goghnál picit maradva még. Amikor olvassuk van Gogh leveleit, illetve annak egy-egy részét, nemcsak egy magát teljesen megmutató emberi nagysággal szembesülünk, hanem a művei is másképp kezdenek bennünk “színesedni”. Van Gogh értelme, nemcsak a képi megjelenés során, hanem a gondolatai írásbeli megjelenésekor is belünk költözik, mintegy szellemi részünkké válva, gazdagítva bensőnket, vagyis saját magunkat. Van Gogh így ír erről: ”Tudod jól, ami az ember bensőjében megy végbe, kifelé is megmutatkozik. Vannak néhányan, akiknek lelkében hatalmas tűz ég, és soha nem jön senki, hogy melegedjék annál. Az arra menők nem vesznek észre többet, mint egy csöppnyi füstöt a kémény fölött, és aztán mennek tovább az útjukon.”1
Egy Chagall kiállitás is olyan, melyre készülni kell, mert több mint egy képbemutató. Maga Chagall így vélekedett a művészetről: „...művészet elsősorban és mindenek felett a lélek állapota“. Nem véletlen az, hogy van Gogh mellett Chagall-t említem, mert ez a két művész a belső tisztát, az igazi értéket, az emberséget hozza elénk, színekben, láttatásban, gondolkodásban. Mindketten költeményeket festettek, költő-álomlátók voltak. A lényegest, de az alig észrevehetőt mutatták. Van Gogh ezt így fogalmazta meg: „Nem azért rajzolok, hogy az embereket untassam, hanem hogy megörvendezhessem, és figyelmessé tegyem őket olyan dolgokra, amelyek figyelemre érdemesek, de melyeket nem mindenki vesz észre.“ 2
Van Gogh műveinek igazi értékét az adja, hogy a tiszta színek és rövid ecsetvonások nem csupán színeket és ecsetvonásokat jelentetik, hanem hűen visszaadják a művész lelkében dúló érzelmeket. Nála az ecsetkezelés nem a mesterségbeli tudásról árulkodott, hanem lelkiállapotának, belső látásának megnyilvánulása. Nem az volt számára a lényeg, hogy úgy fessen, ahogy a dolgokat látja, hanem úgy akarta rögzíteni a dolgokat, ahogy ő érezte. És azt akarta, hogy ezek az érzések a szemlélőben is ugyanazok legyenek, mint őbenne.
Chagall művészete egy tiszta vonalakba és színekbe öltözött költészet. A képei ecsettel írt költemények. Ami a költészetet illeti Chagall sok verset is irt és ezek a versek a lét méltóságáról szóltak, ahogy maga is élt:
Bennem virágzanak a kertek,
Virágaimat kitaláltam,
Enyémek az utcák,
De házak nincsenek,
Gyermekkoromban lerombolták azokat
Lakóik a levegőben kóborolnak
- Otthont keresve
A lelkemben laknak ...3
Chagallnak művészetének sajátos formarendje van, és szokás róla mondani, hogy visszaállította mindazt, amit a képzőművészet a XX. században elveszített, a költőiséget s a zeneiséget, amely valamiképpen az ősi mágikus rítusokkal rokonítható.
Ha van Gogh vagy Chagall műveit valamilyen zene hallása mellett néznék, ahogy magunk válogatjuk ki a képeknek megfelelő zenét, vagy akár egy kiállításhoz magunk „rendeljük“ hozzá a zenét, páratlan élményben volna részünk. A zene és a festmény harmóniája vagy egy kiállítás fő témájához kapcsolódó helyesen kiválasztott zene olyan belső élményt nyújt a „műélvezőnek“ melynek hatására szinte egy magasabb szellemi, lelki világba lehet kerülni, ahol az igaz, a jó és a szép újrafelismerésének lehetősége valósulhat meg az ember számára. GADAMER4 ezt a műalkotásban rejlő energiának nevezi, olyan művészi kifejezőerőnek, amely a tevékeny létezés és az aktuális valóság között a szellem jelenvalóságát hozza elő. De az emberek egy-egy műalkotáshoz más és más zenét kapcsolhatnak, ami természetes, de ez nem befolyásolja a belső élményt. Nyugodtan mondhatom, hogy ebben a magasabb szellemi világban az ember szinte meghal, hogy újjászülessen. Az elhívott művész is érzi, illetve tudja, hogy az, amit a vászonra visz, nem függetlenített esztétikai, - nem is erkölcsi, - hanem végső soron létkérdés. Van Gogh és Chagall elhívott művészek voltak. Mindkettőjükben ott volt az háromféle képesség mely szinte szakrális erőt és elhivatást jelentettek életük során: az emlékezet, az értelem és az akarat.
Chagall így vallott magáról: "Szeretem az egyszerű embereket, szeretem az igazságot, az őszinteséget. Szeretem az Istent. A művészetben is az igazságot és az őszinteséget keresem és akarom visszaadni. Irtózom a mesterkéltségtől... én ha adok valamit, önmagamat adom."5 Ha összevetjük van Gogh gondolkodásával akkor jól érzékelhető a két ember szellemi azonossága; van Gogh ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Mennyi szépség van a művészetben! Ha az ember csak vissza tud emlékezni mindarra, amit látott, akkor már sosem henyél, igazában sohasem magányos, és nincs többé egyedül.... Mennél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem, hogy semmi sincs, amiben több művészet lenne, mint szeretni az embereket.”
Manapság gyakran találkozunk azzal a kijelentéssel minden területen, hogy a világ, a művészet válságban van, pedig nem a világ van válságban, hanem az ember. A gondolkodó ember. Még közelebbről, a világnézet van válságban az ember által. „A művészet dekadenciába jutott, de nem azért, mert a filozófia fölváltotta, vagy fölemésztette, hanem azért, mert a művészetet lehetővé tevő világnézetet fölváltotta másik, a művészetre végzetes világnézet. [...] Legáltalánosabb és jellegzetesebb vonása a természettudományos fölfogás. Ezen az egy bizonyosságon kívül a többi mind csak relatív, egyéni nézet, szubjektív álláspont, mindent lehet így is és úgy is, igazság helyett csak meggyőződésről lehet szó, mely minden egyénben természetszerűleg más és más: az igaz nem azért jó, mert igaz, hanem azért igaz, mert jó, mindenkinek igaza van azért, mert senkinek sincs igaza; ami ma igaz, holnap nem az, valójában nem tudunk semmit, mindenről csak „benyomásaink" vannak, s ezek természetszerűleg szubjektívak. [...] Ilyen világnézeti adottságok alapján a kor művészete apriorikusan meghatározható. Uralkodó vonásai ugyanazok kell hogy legyenek, mint a világnézeté magáé: naturalizmus, individualizmus, szubjektivizmus, impresszionizmus stb.".”- ahogy ezt Fülep Lajos kifejtette.6 A mai művészet a tömegszükségleteket ellátó ipar egyik olajozottan működő ágazatává változott. Nyelvét, de sokszor még a mondanivalóját is elsősorban a konzum valósága és a médiák technikai színvonala határozza meg. A művész személye már elvesztette a klasszikus századokban kapott sajátos auráját, a művész ma a menedzser, a sztár és a média-technikus különös keveréke. A válság egyik oka a kiürült világnézetek a másik pedig a tudás hiánya, mert a legtöbb emberben rendkívül nehezen fogalmazódik meg a tudás megszerzésének igénye, amitől a döntő többség jelenleg olyan távol van, mint ezelőtt talán még soha.
Úgy tűnik, hogy Charles Peguy meglátása beigazolódik: „minden, ami arra volna hivatott, hivatalosan hivatott, hogy a kultúrát fenntartsa, minden, ami védhetné a kultúrát, éppen az követi el ellene a legnagyobb árulást”
De úgy gondolom, Goethe-vel egyetértve, a kultúra válságát nem úgy lehet a legbiztosabban kiküszöbölni, ha eltávolítjuk, hanem ha továbbépítjük.
„A kultúra nem tüntethető el. Nem mi csináltuk, hanem halottaink. És a halottak alkotása nagyon nehezen ingatható meg. A változtatás egyedüli módja nem az, hogy szétrombolom, hanem hogy feljebb emelem. [...]Kultúrában születni nemcsak annyit jelent, hogy élvezni a kiváltságokat, amiket az ősök alkotása teremtett, hanem annyit is, hogy előkészíteni az utódok kultúráját”7
2007. március 31.
______________________________________________________________
*CLAIRVAUX-I BERNÁT
1 levele 1880. július 8.
2 levele 1882. április 25.
3 Otthon /részlet/
4 Hans-Georg Gadamer: Szó és kép – „így igaz, így létező”. Ford. Schein Gábor
5 Marc Chagall: Életem Gondolat BP.1970
6 Fülep Lajos: A mai művészet válsága. – Művészet és világnézet – BP. Magvető 1976
7 Hamvas Béla: Világválság
