kortarsak

Altató

Az aranynap eltűnt

Aranyhatár szélén,

Ezüsttüzek gyúlnak,

Aludj, fiam, békén.

Két szemem pillái,

Mint ónpilleszárnyak,

Mind mélyebben járnak,

Mind lassabban szállnak;

Adj egy nyugodalmas,

Egy csöndes éjszakát

A fáradt anyádnak.

Aludj, fiam, aludj!

Virradattól éjig,

Az én időm fáján

Pihenés nem érik.

A napom derekát

Kenyér után gyötröm,

És onnan remegek

Érted, pici gyöngyöm:

Betakargatnak-é?

Nem hagynak-e éhen,

Nem rísz-e utánam,

Én kisebbik vérem?

A lelkem, a gondom,

Mindig, mindig nálad,

Piciny ajkad után

Teli keblem lázad,

Piciny ajkad után

Teli keblem csordul,

Be sok is, elég is

Az anyai gondbul.

Aztán lelkendezve

Hozzád hazatérek,

Szerelmes szívemre

Ráölellek Téged.

Étetlek, feresztlek,

Bubázlak fehérbe,

Elgügyögünk lágyan,

Senki meg ne értse.

Este elringatlak

S őrködve vigyázok,

Meg ne rövidítsék

A délesti álmod,

Csitítom mesével

Kis öregebb véred,

Hangos játszi szóval

Föl ne verjen Téged,

Föl ne verjen Téged.

S mire az én napom

Pihenőre érne,

Lásd, félve gondolok

Virrasztó éjfélre

S két szemem pillái,

Mint ónpilleszárnyak,

mind lassabban szállnak,

Mind mélyebben járnak;

Adj egy nyugodalmas,

Egy csöndes éjszakát

A fáradt anyádnak.

NYÁR

Mint édes méreg, drága kín,

Úgy omlik rám a nyár, e forró

S mint rózsaágyon kis koporsó,

Úgy fekszem ringó karjain.

Fejem fölött a baldachin

Sugárból szőtt és izzó kékje,

Mintha a mennyég lánggal égne,

Tűzcsókos ajkkal andalít.

Ez hát a nyár, mely elvakít!

Szent narkózis, csodás varázsló,

Mély illatár, szívemre szálló,

Nagy kábulat, mákonyos álom.

Mint aki túl van a halálon,

Ringat a nyár, e ringó tenger,

S valami édes, kába szender

Nyűgözi zsongó tagjaim.

Ott túl a tenger partjain,

Igen, ott járnak, kelnek, élnek,

De itt a mély vizek zenélnek

Szirénes, csábos éneket.

Elhagytam tán az életet?

Csak messziről morajlik hozzám,

S mint vészes hangú zord zsolozsmán,

Aluvó szívem fölremeg:

Ó, harcok, élet, emberek,

Küzdelmeim! - ó, messzi álom, -

Mint kis koporsó rózsaágyon,

Alszom a nagy nyár karjain...

RÍMEK

Ó, rímek, zengő hangcsodák,

Szívemnek drágagyöngyei,

tündéri szép játékszerek

lelkem lepergő könnyei,

peregtek halkan gyöngyösen,

és csengtek, mint a csöngettyű,

cseperegtek, mint az eső,

mikor a kedvem keserű.

Ó, mennyi rímet írtam én,

szerelmesen ölelkezőt,

csöndes párosan ballagót,

nyugtalan röptű remegőt,

és néha mint villámcsapás,

vakító fénnyel jött a szó,

s utána viharcsördülés:

párja, a fennenszárnyaló.

Ám sokszor, mint hullámmoraj,

úgy jött a dallam, és sodort,

ringatott, rengő habjain,

s egy messzi parton szétomolt,

hogy le sem írtam rímeit,

csak dúdoltam, és jött a szél,

szárnyára kapta, elrepült

s most száll, mint aranyfalevél.

(1928.)

PARAZSAT LOPTAM…

Parazsat loptam a nagy kondér alól,

a kondérban forrt, fortyogott a lé,

egy roppant kéz kavarta, sózta, mérte,

s nem láthattam: a kéz, a kar kié.

A léből egy csöpp homlokomra fröccsent,

és mély, tüzes sebrózsát égetett,

nem éreztem a fájást és gyönyörrel

fogadtam ezt a lángoló jelet.

Futottam és az erdő vad magányán

elővettem vajákos lábasom

parazsamból tüzet szítottam s néztem,

mint fut a láng a száraz ágakon.

A tűz dalolt és sziszegett a pára,

már bugyborékolt, főtt varázsszerem:

kolibrinyelv, bíbictojás, beléndek,

s ezerfű, mely hegyormokon terem.

Pár furcsa szót fűszernek eldadogtam,

illat kerengett s bódított a füst

s a holdvilágból lábasomba csorgott

álmothozó, delejező ezüst.

Pillám nehéz lett s ujjaim hegyével

bekentem arcom, szemem, homlokom,

karom, kezem, a keblem és a vállam,

s nem tudtam, élem-e, vagy álmodom.

Karom helyén, hogy szárnyak tollasodnak,

emelnek, visznek, szállok, mint a szél,

köröttem furcsa szellemek suhognak,

vakító fényük vág, mint az acél.

A föld olyan parányi lett alattam,

amint lenéztem, szinte semmiség,

s csillaghímes bársonyruhába burkolt

új dajkám: a bakacsin éji ég.

Azután nagy, feketeszárnyú angyal

suhant fölém, és lágyan átölelt,

szárnya körém csapódott, és szeméből

kék villámfényű kénkő-láng lövelt,

arkangyal volt vagy démon, nem tudom már,

de szertefoszlott s húzott le a föld,

mint hulló csillag, hullni, hullni kezdtem,

sár lettem újra, szárnyam összetört.

(1932.)

ÉVEIM

Amikor negyven éves lettem,

nagyon sokalltam ezt a számot;

egy évecskét hát letagadtam,

hosszabbítván az ifjúságot.

Nem tudtam akkor, mily parázslón

ifjú, aki csak negyven éves,

s magamat csalva ragaszkodtam

ahhoz az egy ellopott évhez.

Mikor azután ötven lettem,

- de csak negyvenkilencet mondtam -,

ma már tudom, - én balga lélek,

akkor is még, mily ifjú voltam.

És egyre szörnyűbb évek jöttek:

milliók haltak, ifjan égtek...

nem számoltam már életemmel,

mindegy volt már: mióta élek.

Mindegy volt már, hogy meddig élek,

- sorsom a messzi csillagokban, -

harcoltam, írtam? árva lélek,

egy elvadult embervadonban.

Hány év repült el így fölöttem,

lehetne száz, vagy ezer év is,

volt úgy, hogy majdnem összetörtem,

aztán szívem föléledt mégis.

Élek, mint ősi tölgy az erdőn,

évgyűrűimmel megjelölve,

s lombkoronás, magas fejemmel

zúgom a dalt, - tán' mindörökre!

(1957)

A NÉVTELEN ASSZONY

Nem szólnak rólad, nem is ünnepelnek,

nincs emlékműve névtelen nevednek,

s lassú halállal öl meg ez a kor,

te vagy a fűszál, és te vagy a por.

Harctered ez a mindennapi élet,

falat kenyérért áldozod a véred,

és jajszavad csak annyi, mint a szél,

könnyed ha hull: csak eső szemergél.

Csak létezel, megszoktak, mint a földet,

éles ekék a húsodba törnek,

s nem kérdi senki: fáj-e ez neked?

Kínnal szülöd meg minden gyermeked.

Te is csak föld vagy, s magvaid ha érnek,

s duzzadt kalásza sárgul a kenyérnek,

learatják az embert, a magot,

s kopár testeden pelyvát hagynak ott.

Van szíved is? gondolkodol, és érzel?

Száraz testeden már a csorda lépdel,

s lelegeli, ami még ottmaradt,

a fűszálakat meg a torzsakat.

A névtelenek tömegsírja földel,

hős életed ölelkezik a földdel,

és halhatatlan, névtelen neved

e bolygó örök testébe égeted!

(1934)

ALUDNI

Aludni hosszan, mélyen,

mint gyökerek a télben,

s fölébredni tavasszal...

Így volna szép az élet,

soha nem érne véget...

s éjre virradna hajnal!

(1964.)

Katonafiamnak

Én magzatom, szép katona fiam,

Szíve vérével ír neked anyád,

Mióta a császár kenyerét eszed

Vörösbe fordult itthon a világ.

Most készülünk a döntő nagy csatára,

S ti lesztek ellenünk majd a sereg,

Ha ráuszítanak önnön véreidre:

Ne lőjj, fiam, mert én is ott leszek.

Az anyaföldnek most zsendül a méhe,

Már lesi a munkás szolgahadat,

Hogy szűz ölébe termő magot hintsen,

Várja az erőt, mely életet ad.

Most megmérjük irdatlan nagy erőnket,

S nem ringatnak majd kalászt a szelek;

A termőföld Iesz a mi lázadásunk:

Ne Iőjj, fiam, mert én is ott leszek.

Fiam, ez öreg reszkető sorokban1

Én sírok, ki méhemben hordtalak,

Ki eggyé tettem órát, napot éjet,

Hogy etesselek, hogy dajkáljalak;

Hús a húsomból, vér az én véremből,

Hogy emelhetnél te rám kezet,

Ha én zokogom, sikoltom feléd:

Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.

A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,

A reménységünk, mindenünk: az Élet.

Fiam, te döntöd el most a sorunk,

A te felzúdult bús rabszolgavéred;

Bontson el a forradalmi mámor,

Ha hömpölyög a lázadó sereg,

Mint felkorbácsolt zúgó tengerár:

Ne Iőjj, fiam, mert én is ott leszek.

Most még csak háborog az óceán,

S a kevély hajót már tépi, dobálja,

Mi lesz, ha majd ős medréből kicsap,

Ha úrrá lesz a tenger akarása;

Mi lesz, ha minden katonafiú

Szülőanyjától kap egy levelet,

Mely lázit gyújt, vérbeborít:

Ne lőjj, fiam, mert én is ott leszek.

(1918)

ÁRVA LEÁNY DALOL...

Pamut harisnyát szőttek szorgos párkák,

rútítni véle hófehér bokám

s hamuba lencsét hintett válogatnom

kegyetlen, csúf, boszorka-mostohám.

Kemencepernye eltakarta arcom,

szépségemből nem látszott semmisem,

nem látta testem tejfehér csodáját

mezítelen még forró férfiszem.

Csak én tudom, hogy szép vagyok, ha éjjel

letépem rongyom s keblem gömbölyű

kemény kis halma villan a sötétben

s derekam karcsú, hajlós gyönyörű

hold sarlós íve táncosan kigyózik

s karom, mint gyönge, friss jegenyeág

vágyón kinyul és ajkam vérpirossa

tüzel, mint égő napban a virág

s gondolom, kár fonnyadni s elvirulni

így csókolatlan és örömtelen,

dér csípi majd testem sziromruháját,

s nem száll fölém egy kósza lepke sem.

Tüskés csalánnak látszom porfedetten,

útszéli gaznak s potrohos darázs

döng körülöttem, félek, hogy megérint,

a csókja szúr, mint perzselő parázs.

Ó esztelen pillangók, balga hímek,

vakon libegtek és nem sejtitek

idegen, furcsa illatom varázsát

s hószépségem izzásig hevitett

felhős csucsáig nem repültök rajban...

ám mégis egy, ha kelyhembe kerül,

megmérgesült mézem tavába fojtom,

bosszus szerelmem így beteljesül.

(1933.)