A végső emlék
Éltem, s halott vagyok. — A végeláthatatlan
mélységbe süllyedek, nyitott szemmel, vakon,
lassan, mint a halál, száz testnél súlyosabban.
Dermedten, tétován, sötét tölcsérfalon
csúszom le, perc telik percre, és év az évre,
a Hallgatást, a tört Hiányt tapinthatom.
Álmom érzéstelen. Eljött a próba vége.
Élni? Élet? Mi az? Ifjú voltam? S ha vén?
Nap? Szerelem? — Ugyan. Test, kinek kellenél te?
Pörögj, merülj, zuhanj! Űr van szemed helyén,
tágul a feledés, és fölszívódsz te benne;
ha álmodnék! De holt vagyok. Bánom is én.
De kin tátong e seb, és ki üvölt a csendbe?
Ami történt, tudom, régen történt velem.
Éj, semmi éje, fogj, ragadj csak el! — Hitemre:
fölfalta valaki szívem. Emlékezem.
***
Le dernier souvenir
J'ai vécu, je suis mort. -Les yeux ouverts, je coule
Dans l'incommensurable abîme, sans rien voir,
Lent comme une agonie et lourd comme une foule.
Inerte, blême, au fond d'un lugubre entonnoir
Je descends d'heure en heure et d'année en année,
A travers le Muet, l'Immobile, le Noir.
Je songe et ne sens plus. L'épreuve est terminée.
Qu-est-ce donc que la vie? Etais-je jeune ou vieux?
Soleil, Amour! - Rien, rien. Va chair abandonnée!
Tournoie, enfonce, va! le vide est dans tes yeux,
Et l'oubli s'épaissit et t'absorbe à mesure.
Si je rêvais! Non, non je suis bien mort. Tant mieux.
Mais ce spectre, ce cri, cette horrible blessure?
Cela dut m'arriver en des temps très anciens.
O nuit! Nuit du néant, prends-moi! -La chose est sure:
Quelqu'un m'a dévoré le coeur. Je me souviens.
***
