versek

(Hódolat Baráth Judith művészete előtt)

Színeid mögött láttam meg a csodát,

hűvös, kék fénye fehéren tündökölt,

egy gondolat volt, s ezen cikázott át,

minden lebegés, míg táncot járt a kép.

Varázspályádra befogtad lelkemet,

ahogy kezedbe pihenni tért a szép,

bennem a forgás, titkon feledkezett,

s így lett a kéklő sötétből fénység.

Fenséges dolgok belőlünk születnek,

mégis csodáljuk, amit érte lopunk,

de visszakéri, hogy másoknak adja,

újra és újra élménykatarzisunk.

Küzdelmünk érte olykor heurékus,

és a győzelem, oly sokszor óvva int,

mert tolongunk, hogy elsők között legyünk

mások álmában, önvágyaink szerint.

A tetszhalottá vált képi világunk

színe, szemedben formálja önmagát

létezést súgva álmokat kívánunk,

te add értelmét , s minden varázslatát.

Mert lélekgyökér, az érzéki világ!

***

Tenger vizére írom versemet,

a nap felszívja, mit gondolni mertem.

A szél teríti szét, mint permetet,

Ha hallgatok, szavakkal sújtasz engem.

Mindent megadtál, nem panaszkodom.

Mannám a pénz, hitem a fegyverekben,

a tévéműsor villanypásztorom,

aszfaltutak mentén terelgetsz engem.

Hogy lássam lényed pusztító jelét,

a holtak völgyéhez vezettél engem,

Szegénység, pestis, AIDS, tumor... elég,

ezer apró darabra tört a lelkem.

Még ötszáz évig élek, hogyha kéred,

miközben harminckétszer meghalok.

De vérrel festem fel hullák fejére:

királyod, bástyád, főpapod vagyok.

Gyilkos csatákban érted hullt a vérem.

Igazság ösvényéhez vittél engem.

Ki érti meg, ha én magam sem értem:

embert és könyvet égettem nevedben,

toronyházak nőttek füves mezőkön.

Suhogtasd csak vessződ, botod felettem!

Csendes vizekkel többé nem törődöm.

Ajkamon méz a szó. Otthonra leltem.

***

A kőltő ROHANJ! című e-könyvéből.

Letőlthető itt.

-Koldus az árokszélen,

-sebzett madár az ágon,

-lassuló szívverésem,

-moslék vizem, -hadtápom.

-Az, kit az Isten megvert,

és talán fel sem támad,

-az üres temetőkert,

-a nyakból vérző állat.

-A világ-egyedülség,

-az, amit nem találunk,

-bennünk, -bennem a tüskék,

-az eltört szalmaszálunk.

-Az elfelejtett liget,

mit a gazok benőttek,

-a névtelenek, kiket

a semmi gödrébe lőttek.

***

Talán eleve robotokat kellett

volna kreálnom: érzéketlenebbül

azok se tennék dolgukat e földön,

midőn a közvagyont kell pléhpofával

ragadozók prédájává alázni.

Szeretet, jóság, készség áldozatra,

igazságérzet, közösségi szellem,

tartás, műveltség nemcsak múzeális

erény immár, de tárgya közröhejnek.

Egy szempont van csupán: a célszerűség -

és sanda cél nyíltabban szentesíti

a piszkos eszközt.

Ezt kellett megérnem.

Kreáltam volna robotokat inkább -

s nem égetné orcámat most a szégyen.

***

ANTI-ORFEUSZ Versek 1997-2000

cimu kötetböl.

Csak ülök a vándorló homokban

a hallgató dűnék között,

mint megriadt hajótörött -

A városok mind délibábok voltak

lármájuk többé nem kísért,

nem kínoz már a mit s miért,

sem az, hogy honnan és hová.

Csak ülök a vándorló homokban -

a gépet, mellyel lezuhantam

régen magam mögött hagytam-

sok mindent rejt egy sivatag.

Nem tagadom, hogy nagyot estem,

s bár összetörtem, könnyű lettem,

és mint az árnyék - súlytalan.

Csak ülök a vándorló homokban,

amit a szél kerget odább -

de én már nem megyek tovább.

Szép víziók kísértenek :

egy bolygón rózsaszál dalol,

s a csillagok közt valahol

A Kisherceg lépdel puhán.

***

Amíg csókolsz, karcsúbb a Hold.

Csodálom a csillagokkal szegecselt eget,

a Hajnalcsillag rám kacsint és huncutul nevet.

Amíg csókolsz, karcsúbb a Hold.

Kövér felhők ölelik az égitesteket,

és fakítják a szivárványszín emlékperceket.

Amíg csókolsz, karcsúbb a Hold.

Felnézek rád, és csók közben lecsukom szememet,

megpróbálom visszalopni múlt szerelmemet.

Amíg csókolsz, karcsúbb a Hold.

A fényforrás, a külvilág, majd később eltűnik,

de Újhold jön, és a csókok csillogása – másnak – nem szűnik.

***

Mondhatsz bármit

Akármit csinálhatsz

Ki választ, nélküled teszi

Veszi a kalapját, és köszön

Özön lehetőség nyomába ered

Mered rád, ha kérdezed

Élvezed, hogy váratod

Bánatod mondanád neki

De ki venné magára terhed?

Merned kellene váltani

Áltatni magad, hiábavaló

Csaló módjára játszol

Játszol a veszéllyel

Éjjel mormolod imád

Imád önzetlenül a párod

Várod, hogy jöjjön a szerencse

Velence hídja alatt

Haladt a hajód. Sóhajod

Jajod hurcolja, panasszá válik

Mállik a mosolyod, kényszeres nevetés

Megvetés, az, ami jut neked

Szemed résznyire szűkül

Szürkül, sötét lesz az este

Fest-e pírt ég aljára a Nap

Harap egy darabot a kékből

Régről ismer – valamit talán

Talál, és kapsz még egy esélyt, lehet

Tehet még valamit érted

Kérted, vagy nem, muszáj

Uszály nyomában megmaradni

Megragadni a pillanatot, nem habozni

Lapozni kell, előre haladni

Maradni ott, ahol vagy, veszélyes

Sekélyes, mocsárszerű a léted

Érted már? Más nem dönthet helyetted…

***

Nem tudta, hogy szobája silány annak, ki lát:

Más teret és időt szült világtalansága

És öntudatában már éledt egy új világ,

Melyben létre gyúlt a hangok misztikája.

Arcán a Nap fénye csobbant s az ablakon át

Kiszűrődött valami különös dallam

S nem sejtette, hogy szobája s a külvilág

Egybeforrt a mély, zokogó gordonkahangban.

A vágy vonta őt, hogy megtalálja a Szépet,

Mit a teremtő szellem a szívekbe éget:

Hangszere ontotta egyre az isteni dalt.

És alkonyatkor a lassan kihunyó fények

Varázsában utószor felizzott a lélek,

Mely kilobbant az éjben s végül magába halt.

***

Nem tudhatok én már

Meglenni nélküled

Nem is létezhetnék

Ha nem lennél nekem.

Érints meg most engem,

Fogjad meg a kezem,

Ugye, te is tudod,

Mindenem a tied…

Már nem is magamtól,

Te általad élek,

Szívem sem dobbanna,

Megállna nélküled.

***

Eső szitál, az utca csupa permet.

A kevéske fényben őrt állnak

egy építkezés szeméthalmai,

talán a rendre várnak.

Kósza köd száll a város felett.

Késő őszi este vacog a macskaköveken,

letelepszik egy-egy kapualjban,

kelkáposzta-szag, rothadó penész közé,

megtörli kezét egy lucskos újságlapban,

és elmélázik a rendőri híreken.

Ezerkilencszáznyolcvannyolc. Ma ez Magyarország.

Csikorog a gyanú a villamossíneken.

Janus-arcú hatalom úrkodik felettünk,

szemünkben már ott ül a félelem,

tenyerünkből szökik a szabadság.

Hol haptákban áll a korbács, nem kell a kenyér sem.

Hamisan izzik a vörös tűz parázsa.

Társakat keresünk jobb tavaszt remélve,

hisz szabadnak születtünk erre a világra!

Gondolat, őrködjél felettünk! Vigyázd utunkat,

szerelem!

1988

Baráth Judith grafikus és festőművész

az USA-ban, Chicago egyik peremvárosában él. A budapesti Iparművészeti Főiskolán végzett, otthoni sikeres kereskedelmi és ipari tervezési munkája amerikai karrier lehetőséget nyitott meg számara.

1989 ben Californiaba, majd később Chicagoban telepedett meg. Kereskedelmi jellegű tervezései mellett, művészi alkotó munkájában a digitális technika segítségével káprázatos szépségű képeket alkot. Kitűnő fotografus, de mindenek mellett, az itt bemutatott képei rendkívüli,

a tradicionalis értelemben vett festői tehetségéről tesznek tanúbizonyságot.

Látogassa a művész gazdag Web oldalait itt!