Ebben a sűrű, otthonos
homályban jól érzem magam.
Az avarból előkotorhatom,
mint megbarnult fényképeket,
összegyűlt éveinket.
Süppedő, langyos korhadék: a fekhely
törött rugóival. Levélfoszlányok:
elrongyolt bankjegyek — ebédpénz,
lakbér, kiszámolt örömök: mozi,
vacsora, cigaretta, bor.
Fakéreg tiszta illata: hajadé? összebújtunk,
egymás felé növő magányban.
Ó, ez az erdő, ez az erdő! Fonnyadó
délutáni fényben állok a fák között:
eget markolnak vagy homályt csak — karjaid,
milyen sok karcsú, védtelen,
sovány karod! Ölelés-erdő, fázós,
felhők kesztyűit kereső, didergő,
lombok kabátujjába, takaróm alá
bújó, arcomat cirógató: szerető-erdő,
feleség-erdő, megsokszorozott
szerelmem erdeje, szavainkkal,
leveleink soraival telerótt;
levélerezet-erdő: ráncainké. Jó itt,
ugye, milyen jó? itt nélküled is
minden terád emlékeztet, terólad
összegyűjtött hasonlatok
erdeje ez. És nem viták, veszekedések,
békülő, kényszeredett ölelések,
visszanyelt szavak, megbánt szavak,
szavak: szeretkezéshez hazudottak,
őszinték, félig igazak, újra igazak —
szavak erdeje?
Szél jár.
Jó volna azt mondani: gyöngysorok
csörrennek össze nyakadon, ha szél jár,
és verdesi az ágakat, esőt hoz,
lassú, szemerkélő esőt, hazuggá
vált jelszavak ritmusával, szorongást;
újságok, könyvek, kérvények lapjaiként
zizegve, földre hullva, tölgyek
odvába, mint fiókba gyűrve; szél jár,
kopogtat, verítékezik
ablakunkon, esőt hoz, idegen
léptek kopogását a ház előtt,
szívdobogást, ideges ujjaid
dobolását az ágy szélén, a párnán.
Végigver rajtad, erdő,
végigver rajtad, szerelmem,
szorongásom, hazám.
(1970)
***
Mindenkinek kiket ez illet :
Bolondos lányok, könnyűvérű nők,
kiknek köszönhetem, ha néha ihlet
rímet adott. S meg nem köszöntem őt,
csak bután leírtam, s félredobtam,
forró fejemmel keresve másikat.
S a rímek elhagytak. Magam maradtam,
a csendemmel, mit vártam oly sokat.
Tőletek kaptam, oly sok-sok boldog órát,
könnyet és rímet. Ihlető szenvedést.
Boldog szenvedést, mit csak költő él át,
míg suttogja, a hűtlen kedves nevét.
Ma minden flörtért most így hajtva főt,
e dallal tartoztam, hisz ez megillet
bolondos lányok, könnyűvérű nők
és mindazok, kiket ez illet.
***
Bennem üvöltés van
és félelem,
mesélj a csendről,
Kedvesem.
Milyen az:
hallani,
ha nincs semmi hang,
milyen az,
mikor az ordítás
a semmibe zuhan?
milyen a békesség, az öröm,
milyen, ha valaki
azt mondja: "Köszönöm!"?
Milyen vagy Te?
s milyen az életed,
valóban fény van a felhők felett?
Bennem üvöltés van
és félelem,
mesélj a csendről,
Kedvesem.
Milyen az,
mikor a Harag lehajtja fejét,
s a Bocsánat fényre jön,
elhagyva rejtekét?
Milyen az,
ha én is lehajtom fejem,
mert a rámzuhant világ,
megölt a küzdelem?
s amikor meleg kéz simogat,
nem csizmás láb tiporja
valóvá álmomat -
milyen az?...
Bennem üvöltés van
és félelem,
mesélj a csendről,
Kedvesem.
Milyen a mosoly,
milyen a nevetés,
milyen az, mikor mindez
sohasem kevés?
Milyen, ha elém jön a Vég,
ha elfogyott az Élet,
s mindenből elég?
milyen lesz ott,
mire azt mondtad: Haza
túl a Tündérkapun,
az lesz a Tündérek otthona?
csend lesz ott,
s hangtalan szavak?
lesz-e sok,
őrült, táncos pillanat? -
Veled
s meddig tart ott az életünk? -
Kedvesem,
oda mikor megyünk?
Mesélj a csendről,
Kedvesem,
mert bennem
üvöltés van és félelem.
Mesélj,
még itt a földön! -
de ne szólj!,
hallom úgy is én,
csak maradj itt velem,
s gyere felém
védj meg, mert gyermek vagyok
takarj be éj hajaddal,
add nekem illatod...
add nekem magad,
s én odaadom életem -
Akkor az üvöltés csenddé válik
és békévé a félelem.
Mesélj a csendről,
Kedvesem,
mert bennem
üvöltés van és félelem.
***
Siess az utcán, mert a szembejövők elsodornak
s céljaik felé visznek téged is,
egészen és pontosan addig, míg véget nem ér mosolyod,
suttogássá varázsolják kiáltásodat,
amivel hívhatnád legalább a tiszta lelkűeket,
s most szembe köpik a reményt,
mint olyat, minek nincs gyökere s így nincs hitele sem
Bújj el az első kapualjba, de ne nézz be az udvarokra,
mert az otthonlakók féltik a ház kényelmes árnyékszékét,
és rossz néven veszik, ha idegenül köszönsz rájuk,
csak lapulj meg ott, míg elvonul a tömeg
s a vásározók fölszedik sátraikat,
aztán siess haza, mert veszélyes a kihalt utcákon.
***
